Hajózni, kecses vitorláson szelni a habokat nagyszerű élmény, habár nekem nem sokszor jutott ki belőle, de amikor összejött, akkor nagyon élveztem. Akinek ezeket az élményeket köszönhetem, az egy volt osztálytársam, pontosabban az ő férje, aki igen tehetős háttérrel rendelkezik, és gyerekkora óta szenvedélyesen vitorlázik. Ezt a hobbiját nem adta fel azóta sem, ráadásul mióta átvette a vállalkozást, és még inkább megszaladt a szekér, azóta egy hatalmas vitorlás hajót tart fenn a Balatonon, és amikor csak teheti, kint van a vízen. Én is többször voltam a vendégük a fedélzeten, innen tudom, hogy mekkora élmény, de sajnos azt is tudom, hogy a csillogás és a fényűzés mögött vannak sötét, nehezen emészthető dolgok is. A barátnőm férje is megingott már többször korábban, azonban az utóbbi időben annyira erősen és rendszeresen kezdett el inni a stressz és a nyomás miatt, hogy azon már csak egy felkészült addiktológiai klinika segíthetett. Természetesen ebben igyekeztem a segítségükre lenni, hiszen mire valók a barátok, ha nem arra, hogy a bajban támogassák egymást, nem igaz?
Óriási szerencsémnek tartom, hogy ezzel a barátnőmmel megmaradt a kapcsolat az érettségi után is, és nem csak a vitorlázás miatt. Sokaktól hallom, hogy akikkel a gimiben jóban voltak, azokkal később teljesen megszakadt a kapcsolat valamilyen oknál fogva, legyen az akár távolság, vita, vagy bármi egyéb. Mi megőriztük a barátságot és nagyon jól tettük! Így legalább mindig van kivel megosztani a gondjainkat, bajainkat. A férje iszákosságát is végighallgattam, hogyan kezdett kicsúszni a kezéből a kontroll, hogyan nem foglalkozott már szinte semmivel, amivel kellett volna, és hogy már a hajóját sem tudja rendesen elvezetni. Gondoltam magamban, hogy ha az imádott vitorlás is kihívást jelent, akkor ott tényleg nagy a baj. Korábban nagyon nem is lehetett vele másról beszélni, erre most meg ezt is feladja. Milyen kapitány az ilyen, kérdem én? Na mindegy, a lényeg az, hogy nyilvánvalóvá vált: itt addiktológiai segítségre van szükség, mégpedig minél hamarabb, mert így nem csak a hajó úszik el, hanem előbb-utóbb a vállalat is.
Végeztem egy kis kutatást az ügyben, és arra jutottam, hogy egyáltalán nem könnyű olyan addiktológiai intézetet találni, ahol normális, belátható időn belül rendbe tudnak rakni valakit, ráadásul a nyomasztó, több hónapos ottlét is káros lehet mind lelkileg, mind anyagilag. El se bírom képzelni, mit csinálhat olyasvalaki egy ilyen helyen, akit nem tudnak támogatni és eltartani a szerettei. De legfőképpen a fél éves kezelések voltak antipatikusak, nem lehet elvárni, hogy egy aktív ember ilyen sokáig távol legyen a családjától, a megélhetésétől. Úgyhogy más taktikát vetettem be, és szerencsére rá is akadtam annak a központnak a weboldalára, ahol nagyon eredményesen, egy neves addiktológus szakember bevonásával mindössze 28 nap alatt képesek valakit talpra állítani legalább annyira, hogy képes legyen valamelyest visszatérni a normális életéhez. Természetesen utókezelések, konzultációk szükségesek a teljes sikerhez, de összességében komoly reménnyel kecsegtetett, hogy ha megkeresik ezt az addiktológiai szakklinikát, akkor tőlük komoly segítséget remélhetnek.
Minél hamarabb a végére akartam járni az egésznek, úgyhogy amint utánaolvastam a dolgoknak, már küldtem is tovább a linket a barátnőmnek, hogy ő is meggyőződhessen róla: ennél jobbat nemigen fog találni idehaza. Biztos vannak külföldi központok, ahová a hírességek, hollywoodi színészek járnak ha szétcsúsznak, de én határozottan azon na véleményen vagyok, hogy ez legalább annyira hatásos! A barátnőm nagyon szépen megköszönte a segítségemet, és megígérte, hogy feltétlenül utána fog járni a dolgoknak. A következő nagy lépés már csak az lesz, hogy hogyan győzi meg a férjét arról, hogy szüksége van erre a kezelésre, de azt hiszem, ilyen mélyen nincs jogom belefolyni a magánéletükbe. A magamét megtettem, innentől kezdve rájuk van bízva. Én csak szurkolóként állhatok a parton, és reménykedhetem, hogy nem fut zátonyra a hajójuk.